Ma a Téli Margita 40 teljesítménytúrára mentünk ki Gödöllőre, ahol Gerivel a valójában 41km-nek hirdetett hosszabb távra, azon belül is az ultrafutó szövetség által meghirdetett Terep Ultra kupára neveztünk be.
Igazából kicsit furcsán alakult a dolog, mert Gyurika kezdte el pedzegetni a dolgot még 2 hete a Téli Mátrán, de akkor még az is szóbakerült, hogy valahogy rövidítünk, azaz nem a hivatalos túrát futjuk, hogy a nekünk megfelelő 30km kijöjjön.
Én közben rábeszéltem Gerit, hogy jöjjön el ő is, ráadásul Edit is odaszervezte barátait egy könnyű 20km gyaloglásra, így mikor csütörtökön Gyurika megírta, hogy máshol futnak hosszút már nem szerveztem mindent vissza.
Kicsit kapkodósra sikerült az érkezés, így a bokámat le se ragasztottam laukoplasttal, de azért jó 10 perccel a rajt előtt már kint álltunk az iskola bejárata előtt és vártuk a tömegrajtot.
Én a túra előtt úgy gondoltam, hogy 5 percesben elkocogunk majd vagy 3,5 órát. Szülőknek mondtam is, hogy olyan 3,5 órával a rajt után azért érjenek vissza, mert akkor már jöhetünk. Ez igazából elég nagy biztonsági ráhagyásnak tűnt, mert azt számoltam, hogy a depózással együtt kint leszünk kb. 4 órát. Az egyetlen dolog, amiért nem aggódtam a hosszú táv miatt az a sok frissítő volt. Az idő jó volt, úgy 10 fok, a sok kaja miatt (csoki, banán, nápolyi), pedig aligha fogok eléhezni. Ha más gond lesz, akkor meg legfeljebb besétálok a célba, de levágni is lehet ha nagyon kell.
Nándival már tegnap megbeszéltem, hogy az elejét futjuk együtt, ugyanis a 20km-s túra is arra kezdett, mint a 41. Nándi persze Gödöllői révén kellő helyismerettel rendelkezik, így megtudtuk, hogy egy keskeny járdán kezd a túra és csak 4km környékén kanyarodunk el a 3-as út mellől Máriabesnyő után. Persze egyből jött az ötlet, hogy akkor ne ragadjunk be a kb. 100 fős tömegbe és fussunk elöl egy darabig. Én nem gondoltam, hogy ezzel a legelejére kerülünk, de a rajt után senki nem kezdett rohanni, így viszonylag kényelmes tempóval is mi hárman kerültünk az élre.
Ez nagyon tetszett, főleg, hogy a tempót is kellemesnek véltem. Olyan bemelegítés jellege volt a dolognak, bár a pulzust nézve meglepődtem, mert az 150 fölött volt. Utólag kiderült, hogy olyan 4:20-as tempót mehettünk. Mielőtt lekanyarodtunk a földutakra elment mellettünk 1 ember és elég nagy volt a sebességkülönbség. Gondoltam, hogy hát akkor ez ennyi volt, innentől visszacsúszunk a mezőnybe, aztán majd megyünk ami jólesik. Az első elgondolkodtató helyzetben aztán az élen lévők mögénk kerültek, így megint mi futottunk elől. Nándi kezdett lemaradozni, majd el is tűnt, ami azért sejtette számomra, hogy olyan lassan nem mehetünk. Egy srác ment előre, mi meg a nem nagy tempókülönbség miatt beálltunk mögé. Mikor hátraszólt, hogy ő csak a 20km-re megy azért lemaradtunk. Alig telt el pár perc és egy nagyobb felfelé jött, ami kicsit csúszott is. Nekiálltam szépen felkocogni rajta, de ez is elég volt ahhoz, hogy magunk mögé kerüljön a 20km-n induló srác. A Pap Miska kút volt az első ellenőrzőpont ahová így elsőnek érkeztünk Gerivel, ami olyan szempontból jó volt, hogy a pecsételéssel nem kellett másokat megvárnunk. Geri elvett nekem is egy sportszeletet és zsebre tette őket. Én igazából még nem érzetem szükségét, hogy ilyen korán csokit egyek, sőt egyáltalán nem akartam csokit enni a futás alatt. Babatpuszta volt a második pont, ahová még mindig elsőként értünk oda Gerivel. Egy fél csokit mg a pont előbb belémtömött Geri, de nem volt kedvem ellenkezni, pedig nagyon nem éreztem szükségét. A hármas pont valahol a Margita alatt volt egy kanyarban, ahová már csak három fős élbollyal érkeztünk. Gerin és rajtam kívül csak egy srác jött ebben a tempóban, ami nekem egyrészt meglepetés volt, másrész jó érzés is, hiszen a fene se gondolta, hogy az élen leszünk. A ponton aztán egy tájfutó bója is libegett, szóval igencsak otthonosan indultunk neki a Margita megmászásának. Nem volt valami nagy az emelkedő, bár az út néhol eléggé saras volt, így egyszerűnek se nevezném a felfutást a négyes pontig. Itt már kezdtem úgy gondolni, hogy hármónkon kívül már senki nem fog az élre állni, hacsak nem lesz valami nagy elhalás a dologból, de ettől még nem tartottam. Időnk a ponton 64:49 volt, átlagpulzus pedig 161, de ezeket akkor nem nagyon néztem. A Margita után egy kicsit már a tájékozódásra is kellet figyelni, de nem volt valami nagy ördöngősség követni a turistajelzést. A lefelét még kicsit meg is engedtem, mert hülyeségnek tartottam volna a kiengedést pont a könnyebb szakaszon, de nem voltunk olyan magasan, hogy ez sokáig tartott volna, így újra sík részek következtek. Geri esett egyet az orrom előtt, de nem lett különösebb baja, csak kicsit saras lett a keze és a ruhája. Az ötös pont a nagy balkanyarban volt, ahol én megint nem láttam értelmét megállni, de Geri újra elvett egy sportszeletet, amit én nem kértem, így egy turistának adott végül. Itt amúgy egy igen komoly lefelé volt, ami nem igazán tetszett a bokám miatt. Eléggé figyelni kellett minden lépésre, de persze ez is csak egy fél perces szakasz volt. A srác még mindig jött velünk és itt váltottunk is egy-két szót egymással. A következő pont már a hatos volt, ami a vezeték alatt álló autót jelentette. Nem igazán számíthattak még ránk, mert kicsit kapkodósra sikerült a pecsételés, de legalább gyorsan töltöttek nekünk vizet, ami már pont jól is esett. Tulajdonképpen örültem, hogy vizet adnak, mert valami forró tea csak a szám leforrázására lett volna jó. Én itt közben be is kötöttem a cipőfűzőm, szóval vagy bő 20 másodpercet elszórakoztunk ezen a ponton és kicsit megdöbbentő módon futók érkeztek utánunk. Igazából oda se néztem, hogy kik ők, vagy hányan vannak, de azért meglepetésként ért, hogy a nyakunkon van egy csapat. Sajnos a cipőmet sikerült kicsit szorosra meghúzni, így szorította a lábamat, de túlságosan jól mentünk ahhoz, hogy megálljak és újra megkössem, így inkább döngettem a többiekkel a nagyon laposan lejtő, de jól futható úton. Itt csináltuk tulajdonképpen az egyetlen hibánkat, mert majdnem elindultunk szembe a Margita 20-asok útvonalán, de egyrészt már éppen kapcsoltunk, másrészt hátulról kiabált valaki a követő bolyból, hogy merre kell menni. Innen meglepően hamar odaértünk a hetes pontra, ami egy nagyobb frissítőpont volt túl a féltávon. Domonyvölgy elvileg egy gyönyörű hely, de én nem sokat láttam belőle. Valami nagy rétnek a szélén volt egy sátor, ahol elég sok ember ácsorgott, teát és nápolyit is osztogattak. Azt már a túra előtt elhatároztam, hogy nápolyit fogok enni, mert az viszonylag könnyen csúszik, hát még ha inni is lehet rá. Mire félig betömtem a nápolyit az eddig üldöző bolyunk épp továbbindult. Geri el is kezdett sürgetni, hogy menjünk már, de azért én lenyeltem a nápolyit és ráittam a pohár meleg, sőt túl meleg teát. Olyan 50 méterrel futott előttünk az 5 üldöző és a srác aki eddig velünk futott. Hát erre nem számítottam. Azt hittem, hogy nyugodtan eszegethetek, iszogathatok majd ezen a futáson, ehelyett még a kapkodásommal együtt is hátrányba kerültünk. Ebben azért megmutatkozott, hogy ki profi és ki nem. Mi például biztos a totális amatörizmus látszatát keltettük, ugyanis se kulacs,
se mindenféle energiaszelet és egyéb nem volt nálunk. Itt viszont én nem akartam lemaradni, úgyhogy elkezdtük a többiek után tolni. Valószínűleg ők is rákapcsolhattak, mert az eddiginél nagyobb tempó ellenére se nagyon közeledtünk és már átértünk az autópálya alatt, mire sikerült egyiküket utolérni. Valószínűleg itt akarták szétszaggatni a mezőnyt a boly tagjai, kihasználva a lassú frissítésemet, ami miatt Geri is hátrányba került. Mire lefordultunk az országútról és megkezdtük a fölfelét Geri már kezdett lemaradozni, majd egyre távolabb került, így végül hátrakiabáltam neki, hogy az eddig általam vitt igazoló lapját leteszem a földre. Kicsit elgondolkoztam azon, hogy nem épp jófejség otthagyni a futótársam egy 41km-es túra 25. kilométerénél, de volt bennem erő és menni akartam. Szép lassan jöttem fel a bolyra és előbb azt a srácot előztem ki, aki az elején velünk futott, majd egy másik leszakadó srác is mögém került. Ő amúgy az egyik rendező lehetett, így az útvonal fő ismerője is ő volt. Az emelkedő tetején így aztán már csak a három fős élbolyt értem utol. Közöttük egyetlen ismerős arc volt, mégpedig Zámbori Zoltán, aki 2,5 éve a Visegrád-Budapest maratonon előzött meg 10 perccel és lett első. Gondoltam, hogy itt a visszavágás ideje, hisz akkor csak ő fosztott meg a Maratoni Főiskolás Bajnoki címtől.
Ahogy utolértem a bolyt egyből lelassult a társaság és elkezdtek frissíteni. Még az is megfordult a fejemben, hogy lendületből elfutok mellettük, de ez akkor iszonyú nagy hülyeségnek tűnt, így inkább visszaálltam a tempójukra.. Az egyik srác megkérdezte, hogy ismerem-e az útvonalat, amire természetesen nemmel feleltem s megtudtam, hogy ők se ismerik. Ezek után adta magát, hogy a "Tájfutó vagy?" kérdés arra irányul, hogy elboldogulok-e a térképpel, de az igenlő válaszom után kicsit megdöbbentő mondat hangzott el: "Akkor te nem nagyon bírod a hosszútávot?"
Erre csak azt tudtam válaszolni, hogy majd meglátjuk és ennyiben is maradt a beszélgetés. Itt ahogy visszaálltunk a rendes tempóra kicsit elbizonytalanodtam, hogy fogom-e bírni a hátralévő kilométereket, de még nem volt különösebb gondom, így egy-két fölfelében és sarasabb részen még előre is mentem, bár ez leginkább azért volt, hogy lássam a talajt magam előtt. Egy elejtett Csabi megszólítás után aztán kezdtem eszmélni, hogy ki lehet a térd alattig érő lasztekszben futó és korábban kérdezgető srác. Rémlett, mintha a Téli Mátra 42-t egy Németh Csaba nevezetű srác nyerte volna és úgy gondoltam, hogy ő lehet az. A másik srác valami ásványi sókat tömött magába, ami megint csak azzal szembesített, hogy mennyire amatőr vagyok, hisz nekem eszembe se jutottak hasonlók. Arról hallottam, hogy ultrafutás alatt szokták pótolni az ásványi anyagokat, de nem gondoltam volna, hogy ezt a mait is igazán annak kell tekinteni. Erzsébet-pihenő előtt megnéztem a térképet és nem tűnt bonyolultnak az útvonal. Csak jobbra kell kanyarodni a kék jelzésen és ott lesz a pont. A kék jelzést mondtam is a többieknek, mikor kérdezték meddig kell ezen futni, de mikor Erzsébet-pihenőhöz értünk, akkor mintha balra akartak volna indulni. Németh Csaba látott ott valami papírt, de végül nem ment arra, mert szóltam nekik, hogy jobbra. Így hármasban mentünk tovább az aszfalton, majd a völgy után a fölfelét is együtt toltuk, ám Athos (Zámbori Zoltán) kezdett lemaradozni. Kőkereszthez még egyszerre értünk, de én nem néztem semmit csak a pecsételést és mentem tovább. Nem tűnt fel, de állítólag lehetett volna itt frissíteni. A térkép alapján kanyarodtam is be jobbra a piros háromszög jelzésre, mikor hallottam, hogy Németh Csabi is mondja, hogy jobbra. Persze ekkor már félig túlfutottak az elágazáson, így én kerültem előre. Ez az út nagyon kellemesen hullámzott. A talaj is teljesen jó volt, így meglepetésemre még élveztem is az egész nagy tempójú futást és végig én mentem elől. Egy helyen kellett kicsit jobban odafigyelni, hogy merre megyünk tovább, de a térképen jól látszott, hogy végig gerincen visz az út, így nem lehetett elrontani. Azt érzékeltem, hogy Athos már nincs mögöttünk és csak hármasban toljuk, de nem gondoltam volna, hogy sokkal le van maradva. A túra felénél tapasztaltak alapján azt hittem, hogy megint közel van hozzánk az üldözőboly és a leszakadozott emberek is beálltak közéjük.
Még az is felmerült bennem, hogy esetleg sikerül ezzel a tempóval megszakítani a többieket, de ezért végül nem tettem semmit. Tudtam, hogy már sok van a lábamban, de még sok is volt hátra, így csak arra figyeltem, hogy haladjuk. A lefelében aztán a gerinc végén megint a lábam elé kellett eléggé figyelnem, pedig ha valami akkor ez nekem feküdt volna a többiekkel szemben, de most nem mertem gyorsabban menni. Balra fordultunk, majd kicsit rázósabb részek jöttek a tájékozódást illetően, amit igazán tájfutósan érzésből oldottam meg. A vasút mellé volt jelölve a pont, így hát próbáltam felé húzni és mindig eltaláltam a jó ösvényt. Nem így Németh Csaba, aki kis kitérőt is tett egy amúgy nem túl egyértelmű helyen. Úgy szólt rá a másik srác, hogy merre kell menni. Elvileg itt voltak valami szalagok is, de én nem láttam belőlük semmit.
A ponton aztán nyomtam egy részidőt, hogy ha esetleg elhalok a végén, akkor legyen időm a jól megfutott szakaszról is. 1:31:47 lett ez a középső szakasz a Margitától és 161 volt az átlagpulzusom.
Innentől kicsit térképezős szakasz jött az utcákon, de egész jól ki lehetett olvasni, így talán csak egy helyen mentünk el egy párhuzamos utcán, de korrigáltuk hamar.
Itt kezdtem érezni, hogy igen komolyan tolják a többiek és kezdett nem túl jól esni a futás. Nem is azért, mert menni kellet, mert az még minden gond nélkül ment, de a tempó néha már kicsit terhes volt. Azért azon elkezdtem agyalni, hogy mi lesz itt a végén. Bekocogunk hármasban, vagy esetleg hajrá lesz? Ez utóbbit kizártnak tartottam, annál is inkább, mert a városban van és autók között rohangálva csak nem fogunk szaggatni. Egy ilyen túrafutásnál én azt gondoltam, hogy ha a végére együtt érnek az emberek, akkor nincs hajrá, hisz a Téli Mátráról is döntetlen rémlett.
Úgy voltam vele, hogy még teszek egy gyenge próbát a többiek leszakítására egy fölfelé vezető úton, majd mikor nem jött össze, akkor már elkönyveltem, hogy nem fogom őket megverni. Vagy befutunk együtt, vagy lenyomnak a végén.
Igazából elég érdekes érzés volt, hogy ugyan semmi bajom és még jól bírom a futást ahhoz képest mennyinél tartunk, de 40km-hez közelítve elgondolkoztatott, hogy a mellettem lévőknek minden bizonnyal menne még pár 10km anélkül, hogy megborulnának és ezt azért magamról nagy merészség lett volna gondolni.
Kicsit még elbizonytalanodtam az Egyetemi erdő, azaz az utolsó pont előtt, de aztán bevillant a tájfutó bólya. Így fel kellett zárkóznom, vagy 10 méterről, de ez nem volt gond. Kicsit tartottam a végétől, mert csak egyszer jártam erre, akkor is egy ROB döntőben és nem igazán lehetett a térképvázlatból semmit sem kivenni. Azért nagyjából adta magát az útvonal és a többiek is elég céltudatosan mentek itt előttem. Ránéztem az órámra és ledöbbentem, hiszen még simán 3 óra alatt voltunk.
Kiértünk az út végére, majd a jobbkanyar után jött egy nem túl egyértelmű helyzet, ahol eléggé improvizáltam és megint érzésre tájékozódva balra leugrottam egy lépcsős úton. Azért valami fél mondatban kommunikáltam a többiekkel és Csaba is azt mondta, hogy szerinte is.
Itt aztán ledöngettünk az utcán, majd a végén kerestük a jelzést. Ezt észre is
vettem jobbra mindenféle időveszteség nélkül, de ekkor már Németh Csaba kicsit arrébb járt. A másik sráccal futottunk a ház jobb oldalán, majd a végénél feltűnt a ház túloldaltól még vagy 20 méterre Csaba, amint tolja rendesen az ösvényen. A jelzés is arra kanyarodott a ház után, így kb. 30 méter előnyre tett szert és szemmel láthatóan el akart tőlünk lépni. No én itt egy másodperc alatt felmértem a helyzetet és úgy döntöttem, hogy nem szállok be a harcba. Főleg, mert nem éreztem úgy, hogy bármi esélyem lenne egy ilyen hajrában, de az is belejátszott, hogy nem éreztem fontosnak. Lehet csak magamat nyugtattam vele, de úgy gondoltam, hogy ez nekem csak edzés és épp elég, hogy beérek jó idővel. Ha egy tájfutó OB lett volna, akkor biztos görcsölök egyet a végén, mert akkor fontosnak tartottam volna, hogy megtegyek mindent a győzelemért, de most nem volt kedvem hiába hajrázni.
Kicsit lazábbra is vettem a figurát és a vasúti felüljáróra csak lassan kocogtam fel, majd a túloldalon sem kezdtem igazán rohanni. Tulajdonképpen így mentem végig, de azért meglepődtem, hogy a Csabát is láttam átmenni az úton és a másik srác igen közel volt hozzám. Mintha még meg is állt volna gyalogolni pár lépést, szóval nem ment valami nagyot a végén, de ekkor már hiába indultam volna meg. A suli bejáratánál megálltam, majd le is nyomtam az órám az ajtóban. Mint később kiderült a többiek még az épületen belül is futottak, mert még mérték az időt, így aztán nekem 2 időm is lett.
A hivatalos idő 2:59:00, míg a saját mérésem 2:58:46, ami igen pozitív meglepetés.
Az utolsó szakaszt 22:09 alatt tettem meg 168-as átlagpulzussal.
Mint kiderült a második helyen célbaérő srác Karlowits Tamás, akivel rögtön el is mentünk levezetni úgy 500 métert. Az első helyen amúgy tényleg Németh Csaba ért célba.
A vádlim, combom és a derekam épp kezdett volna beállni, de a levezetésnek hála ezt egész jól megúsztam és meglepően jó állapotban pihegtem ki a futás fáradalmait.
Hihetetlen, de a 41km-es távot 650 szinttel 4:21-es tempóban tudtam le, ami igencsak terven felül van. Maximálisan elégedett vagyok a teljesítményemmel és még kupát is nyertem. Utólag persze elgondolkoztam azon, hogy nem nyerhettem-e volna, főleg miután kiderült, hogy milyen nagy nevekkel versenyeztem. Így már kicsit jobban izgatja a fantáziámat, hogy mi lett volna ha megpróbálom. Ráadásul ha sikerült volna nyernem, akkor azért az nagy szó lenne. A második helyre minden bizonnyal jó eséllyel pályáztam volna, de így utólag már mindegy. A mezőny majd 10 perccel utánunk kezdett beszállingózni, ami azért meglep. Ezek szerint jól leszakítottuk őket. Geri együtt ért be Korányi Balázzsal 3:22-es idővel, ami még mindig bőven a terven felül van.
Az időnkkel amúgy magunkat és a szülőket is jól megleptük, mert még nem voltak sehol mikor célbaértünk, sőt jó 20 perccel később még el is kezdtek várni minket az épület előtt.
Utólag megnéztem a neten, hogy mégis kik ellen versenyeztem és ekkor döbbentem le teljesen, hogy mekkorát futottam. Ugyan az időm is kegyetlen jó, de a tény, hogy Németh Csaba miket ért el eddig teljesen megdöbbentő. Ezt a cikket írta róla a népszabadság:
A hegymenőHihetetlen, de ezt az embert sikerült megfuttatnom 41km-n! :)))
Többen mérték a távot GPS-el és Polar órákkal és 40-42,1 km közé tették, de a legtöbben 41,6km-t írtak, így tuti megvolt a táv, de én 41-nek tekintem, mint a rendezők.
Összesen 42km, 650 szint, 3:02:46
Max. pulzus: 174
Átlag pulzus: 161
Megnyugvási: 24 (170/146)
A célzónákban töltött idő:
140 alatt: 1:32
140-160 között: 73:54
160 fölött: 103:20
