Mivel a hét közepén már Gerivel futottunk egyszer 18km-t és azért nem haltam nagyon be rajta, így a hétvégére tervezett hosszú futásomat is megtoldottam és a tervezett 16-18km helyett már szűk 20km-t, vagy legalábbis 100 percet terveztem.
Mivel ekkorát nem szívesen futnék aszfalton, főleg nem városban így Editéktől nekiindultam a Velencei-hegységnek a szokott útvonalon. Ami máskor szerencse, az most nem feltétlenül előny. Kétszáz méter ugyanis Fehérvár széle és itt máris a földúton futottam az Ingó-kövek felé.
Kegyetlenül jó időben már az első méterek után éreztem, hogy egy bozótnadrág és egy sima póló elég lenne, de a Csala patakig nem ezzel voltam elfoglalva, hanem, hogy a lábam elé nézzek. Nem volt semmi gond, de azért féltem még a lábam és ez az útvonal bármennyire is próbálom kímélőssé tenni, közel sem dózerutakon halad. A Csala patak után aztán kezdtem megsülni, így a futógarbómat levettem és a derekamra kötöttem. Ezt eddig sose tettem, mert egy kemény edzésben minden bizonnyal zavarna, de ma leginkább egy hosszú kocogásra indultam. A tempó az abszolút jóleső intervallumban mozgott, bár a fölfelékben nem álltam meg sétálni, így azért néha küzdeni is kellett. Élveztem, hogy végre a természetben mozgok, szépen süt a nap és csodaszép őszi idő van. Az erdő szélén haladtam, majd a tankoknak kialakított hídon mentem át és már ott is voltam az Ingó-kövek lábánál. Normál esetben arra tettem volna egy kört, sőt eddig is a dombokon rohangáltam volna le-föl, de most mentem tovább a nagy úton, mintha az Angelika forráshoz mennék. Amikor kiértem a ligetes részből, akkor azonban már nem mentem el jobbra, mert azt már csak a harmincasokba szokott beleférni, hanem balra fordultam és 50 percnél már indultam is vissza a 30-as kör visszafelé vezető útvonalán. Itt azért néha egész huplis volt az út, így fokozottam figyeltem a lábamra, de tudtam, hogy annyira lassan azért nem megyek, sőt a nagyobb felfeléket leszámítva az 5 perces ezrek is megvannak.
Két hónapja futottunk itt Makival és akkor meg is jegyeztem neki, hogy itt mindig el szoktam veszni, egyszerűen kihagyok egy balkanyart. Hát ezt a szokásomat most se változtattam meg, mert egyszercsak kiértem a lovasberényi út melletti, Pátkával szemközti batár nagy rétre. Mint korábban mindig most is azon agyaltam, hogy különösebb kerülő nélkül hogyan juthatok ki a ligetes rét szélére, ahol már egyenes az út haza. Volt, hogy korábban átvágtam a réten és úgy korrigáltam, de most úgy döntöttem, hogy megyek tovább egyenesen az úton, hiszen a terep most nem a legjobb választás a bokám miatt. Persze tudtam, hogy nem lesz elágazás és mint korábban a 711-es út mellett fogok kikötni, de visszafordulni nem akartam. Ezt eddig itt sose tettem meg, de erre még mindig ráfaragtam. Most úgy voltam vele, hogy legrosszabb esetben is visszafutok egyenesen az országúton, így legalább a bokámat se kell majd félteni.
Persze az aszfalt előtt nem sokkal indult balra egy út, amit kár lett volna kihagyni, így elindultam rajta. Persze nem vezetett sehova, így 50 métert a réten tettem meg az erdő széléig, ám legalább kijutottam egy nagy útra, ami jó irányúnak tűnt. Elindultam felfele és kezdett rémleni, hogy egyik hasonló elkavarásom alkalmával már próbáltam ugyanígy visszajutni és ez annak fényében, hogy még sose sikerült simán kiérnem a rét szélére nem volt túl bíztató. Az út szép lassan a semmibe veszett, illetve visszakanyarodott a pont ellentétes irányba. Szerencsére kicsit kellett csak visszafutni, hogy ráleljek a jobbra induló kisebb útra, amin el is indultam. No ez persze szép lassan a semmibe veszett, majd a tölgyerdő is akácosba váltott én pedig azon kaptam magam, hogy terepen futok és próbálok kijutni valami normális helyre. Ugyanezt már megcsináltam korábban is és az akkori több kilométer kerülő most nagyon nem hiányzott, így még inkább belevetettem magam, a most szerencsére nem túl sűrű akácos dzsuvába. A bokámra baromira figyeltem, így a mozgásom olyan lett, mintha hirtelen öregedtem volna 50 évet, de azért a futást nem hagytam abba. Azon gondolkoztam, hogy mekkora barom vagyok, hogy megint elvesztem és a bokámat is kockáztatom azzal, hogy tetézve a hülyeséget próbálok árkon-bokron át visszajutni az eredeti útvonalra.
Kiértem egy útra nagy nehezen és már választási lehetőségem is lett, hogy a 711-esre megyek ki, vagy kicsit visszakanyarodva a nagy rét szélére az odafele vezető útra megyek ki, de én az egyenesen hazavezető utat választottam bár arra még sose mentem.
Hamarosan rájöttem, hogy miért nem, mert az út zsákutcaként egy kerítésbe torkollott, amire az volt kiírva, hogy "Vaddisznópark, Belépni tilos és életveszélyes". Mivel szemben már láttam a Székesfehérvári házakat, így a futásom végállomását is tudtam, hogy hol vagyok, de hiába voltam összesen 3km-re a céltól mégsem mehettem egyenesen, pedig szűk 1km-re előre a kerítés másik végén már jártam. Elkezdtem megkerülni a kerítést, de 100m után rá kellett jönnöm, hogy a végtelenségig itt botorkálhatnék. Végül átmásztam a kerítésen, de csak a közvetlenül a tövében futó nagy útig mentem, így félig betartva a tiltást a kerítés mellett futottam. Csak épp rossz oldalán, de erről ők tehetnek, mert rossz oldalára tették a kerítést az útnak. 🙂
Kezdett az út visszakanyarodni a kerítéssel együtt, ami annak fényében, hogy már épp teljesítettem a tervezett 100 percet nem volt túl bíztató. Egyszer csak a bekerített terület sarkába értem és úgy 120 fokban vissza kellett kanyarodni az úton. Az irány mondjuk így már sokkal jobb volt és 1km után ki is másztam, hiszen végre volt kifelé vezető út, ráadásul itt már korábban jártam is. Egy kb. 800 méteres utat sikerült így megtennem úgy 3km alatt, hála a vaddisznópark tiltásának.
Ki kellene már táblázni az erdőket, hogy "Tájfutóterep. Vadászoknak belépni tilos." 🙂
Innen már hamar visszaértem, de éreztem, hogy a lassú tempó ellenére kezd sok lenni a futás. Azért becsülettel felfutottam még az Öreghegy tetejére, de nem bántam, hogy az edzés itt véget ért..
Tulajdonképpen így utólag nincs semmi gond a mai nappal, de felesleges volt terepre mennem és a plusz 25 perc is elhagyható lett volna, főleg, hogy távban nem jelentett sok pluszt. Amikor épp nem a terepen "futottam", akkor közel 5 perces átlagot mehettem, de a maradék időben elég lassú voltam, főleg a bokám kímélése miatt.
Azt mindenesetre kiderítettem, hogy ha nem kell tolni, akkor jól bírom a távokat, állóképességem már kezd helyreállni és akkor sincs gond, ha terepre kell lépni. Bizonytalan vagyok, féltem a bokám, de ha kellene, akkor már tudnék rohanni bárhol. Mondjuk az más kérdés, hogy most még nem mernék, de még úgyis odébb van az első térképes edzés.
Sikerült űberelnem a Geri miatti hülyeséget és ma saját fejem után menve futni 22km-t. Nem terveztem egyiket se, de mivel nem okoztak gondot, így már nem is bánom egyik őrültséget se.
Összesen 22km, 400 szint, 124:58.
Max. pulzus: 162
Átlag pulzus: 148
Megnyugvási: 43 (156/113)