Euromeeting utózöngék

2008 május 25, 22:05Címkék: | 3 hozzászólás


Az Euromeetingről hazaérve nem túl rózsás kedvem tetézte, hogy az országos levelezési listán a válogatottal szemben pár igencsak kemény kritikát megfogalmazó levél fogadott.
Janó levele csak amolyan szurkálódás volt, aminek természetesen volt némi alapja, bár így is értetlenül fogadtam, hisz eredményre egy ilyen levél soha nem vezethet. Popey levele azonban kiverte a biztosítékot és nem magam miatt, hanem a többi versenyző miatt. Főleg a fiatalokat sajnáltam, akik lehet először szembesülnek vele, hogy amiért ők naponta meggebednek azt mások lesajnálnak, sőt egyenesen szégyennek neveznek.
Még a 2002-es EB után kaptam hasonló beszólásokat és a saját eredményeim miatti csalódottságom ezeknek a külső kedves szavaknak a hatására annyira megviselt, hogy akkor úgy döntöttem befejezem. Persze én pár hónap kihagyás után (úgy-ahogy) visszatértem, de már nem voltam többé a régi.
 
Annyira még benne vagyok a tájfutásban, hogy tudjam a legtöbb válogatott versenyzőnek hogyan eshettek ezek a szavak. Totális romboló hatásukkal is tisztában vagyok és kegyetlenül felháborít ez az egész. Nem megélhetési focistákról van szó, akik lélektelenül játszanak hétről-hétre jópénzért!
A versenyzők nagy része semmi külső segítséget nem kap. Anyagilag hatalmas áldozattal jár ma idehaza komolyan tájfutni. Egy két szerencsés helyzetben lévő klub versenyzőit leszámítva sokan mindent maguknak fizetnek, így nem egyszer állt már úgy versenyző felnőtt magyar bajnoki dobogón, hogy az adott bajnokság nevezési díját, útiköltségét és szállását is maga fizette.
 
Mindezek mellett tudni kell, hogy gyakorlatilag nincs olyan felnőtt versenyző idehaza akinek lenne tájfutó edzője. Legtöbben maguk edzenek, maguk keresnek edzőpartnereket és az egész felkészülésüket maguk koordinálják, valamint finanszírozzák.
Aki jobb helyzetbe van, az vagy azon 2-3 klub egyikének tagja, ahol még tudnak komolyabb támogatást nyújtani a versenyzőknek, vagy saját magának szervezett meg atléta edzőn át, vagy külföldi klub révén némi előrelépési lehetőséget.
 
Arról már kár is beszélni, hogy orvosi háttér totálisan nulla a tájfutásban. Görbicz Anita 2 hét kihagyás után játszott BL meccset egy az enyémnél komolyabb bokaszalag szakadás után. Én meg itt vagyok 1,5 évvel a sérülésem után és még csak azt sem tudom pontosan hány szalagom szakadt és milyen mértékben. Felkerestem több orvost, gyógytornászt saját fejem után menve, saját pénzemen és így próbálok kikecmeregni a sérülésből. Nem semmi kontraszt!
A baj mégsem velem van, mert kiesésemmel nem érte olyan nagy kár a tájfutást, de sokan mások is szenvednek különféle problémával. Kovács Ádám most 2 hetet hagyott ki az EB előtt és másoknak is vannak problémáik, amihez se klub szinten, se szövetségi szinten nem kapnak segítséget.
Pelyhe Dani a legdurvább példa. 2005-ben 11 perc előnnyel nyerte első felnőtt Magyar Bajnokságát és azóta sérült. Valami gond van a hasfalával és hiába keresett fel millió orvost, természetgyógyászt és szerintem már a kuruzslókat is végigpróbálta, de nem tudják megmondani mi a baja. Ehhez képest még mindig rövidebb pályákon tudja tartani a világ élmezőnyének második vonalát, mint megmutatta azt a mai váltón is.
 
Mindenki tisztában van vele, hogy ennyi jut nekünk, mert az előrelépéshez pénz, idő és energia kellene, méghozzá nem kevés. Ezt nem tudja biztosítani senki és ezt már többé kevésbé el is fogadtuk. Persze próbálkozni kell és vannak is bíztató kísérletek, de a jelenlegi helyzet ettől még nem jó.
 
Az sem szerencsés megközelítés, hogy aki nem üti meg a sokak által kívánt szintet az ne is induljon el válogatott színekben. Ennél jobb lehetőség a fejlődésre ugyanis ritkán van. Helyben jött az élmezőny és szinte ingyen lehetett megtapasztalni mi az amit ők jobban tudnak. Azért, hogy néhány embernek ne kelljen szégyenkeznie az eredményjelző táblát nézve kár lett volna kihagyni ezt a lehetőséget.
 
Adott tehát a semmi, amiből mégis kinő pár idejét, energiáját és pénzét feláldozó versenyző. Készülnek, küzdenek és esetünkben az Euromeetingen megtesznek mindent. Nagy részük fiatal, így még azt sem tudni mi lehet belőlük a jövőben.
Beérnek a célba és ha nem sikerült jól a futásuk, akkor nincs náluk letörtebb ember. Ha esetleg magukhoz képest jót futnak, akkor is szembesülnek azzal, hogy amit tudnak, az még mindig nagyon kevés. Ez már eleve egy szörnyű helyzet, mert ekkor könnyen meg lehet törni.
Ám a sport arról szól, hogy nem szabad feladni, küzdeni kell tovább. Még jobban és még keményebben!
 
Ezzel szemben mit kaptak most a válogatott versenyzők?
Egy jó nagy sértést és azt, hogy van aki miattuk szégyenkezik. Ennél rosszabbat nem is lehetne tenni a hazai tájfutással. Ennél jobban nem sok mindennel lehet elvenni a versenyzők kedvét.
Ha van egy-egy jó eredmény, akkor mindenki a mellét veri és büszke magyar, ám ha szembesülünk a kőkemény valósággal, akkor már lesajnáljuk azt aki megpróbálta?
 
Agyaljon mindenki nyugodtan a tájfutás előrelépési lehetőségein, de a versenyzőkön senkinek nincs joga számonkérni semmit. Ők azok, akik legalább megpróbálták!

Hozzászólások

Csaba
2008. május 28. szerda - 13:46

Hali!
Ezt az írást már jobban összeszedted, mint a frissiben a listára írt leveled. 🙂

Amúgy az orvosi háttérhez csak annyit: a csapattársam, Jan Troeng, a Tiomilán eltört egy csontot a talpában. Elég csúnya sérülés volt. Az edzésből teljesen talán csak pár napot hagyott ki, mindenféle alternatív edzéseket végzett már szinte rögtön azután, hogy újra tudott járni… (eleve, pont bent voltunk nála a kórházban, amikor az ambuláns orvos azt ecsetelte neki, hogy milyen mozgásokat végezhet, amik nem érintik a sérült területet) Minden esetre két hete már elkezdett könnyen futni is, most szombaton meg már vele futottam egy 23km-es technikait… A formája azért egy kicsit visszaeshetett, mert tegnap még lenyomtam a résztávon, de azért nem nagyon, mert elég gyorsak voltunk. 🙂

Egyébként, januárban otthon, történetesen én is elkeveredtem valami “mozgás terapeutához”, aki kiderítette, hogy fél centivel rövidebb az egyik lábam, mint a másik (egyébként Fanninak és azt hiszem Ádámnak is – ez ilyen népbetegség), és hogy könnyen lehet, hogy ennek van némi köze ahhoz, hogy az utóbbi 3-4-5 évben, hogy úgy mondjam, “voltak sérülésekkel problémáim”. Felírt egy sarokemelőt, 300Ft volt…
Én nem mondom, hogy emiatt, de tény, hogy mióta bent van a cipőimben, nem volt semmilyen izületi problémám.


Tornai Szabolcs
2008. május 29. csütörtök - 01:02

sziasztok,
elborzaszt mennyire értelmetlen ez az álvita… mindenki tudja, mi a helyzet a magyar tájfutással… vagy mégsem?! mint mindennel, ami magyar, az 1526-os mohácsi vész óta… aztán jöttek a 20. század borzalmai: nem egy, de két vesztes világháború, majd “ráadásként” az ellenséges szovjet megszállás és a diktatúra… a magyar mind etnikailag, mind nyelvében idegen nép európában… el is fog tűnni, mert a népzenén kívül semmit nem adott európának, csak átvett dolgokat… a tájfutás is import, egzotikum… a tájfutás maximum hobbisport lehet itt… kis pénz – kis tájfutás… és lehet várni egy-két csodára a nemzetközi porondon… de személy szerint nem tartom túl nagy életprogramnak, ha valaki csak a tájfutáshoz ért, és semmi mást nem csinál… viszont hobbisportnak… vagy külföldön egy ideig élsportnak páratlan… és mindennek dacára remek versenyek vannak, már ez is csoda… uff, beszéltem…
szabolcs


Miklós
2008. június 2. hétfő - 11:41

Csaba kommnentjére: Én is 0,5 cm-es sarokemelővel futok a tájban 🙂


Hozzászólás írása