Na most lett elegem a bokámból!

2008 április 19, 20:20Címkék: , , | 2 hozzászólás


A mai verseny előtt megvettem végre az új szögesemet és rögtön abban is indultam a rajtba. Bokám már reggel leragasztottam, de olyan vacak leukoplastot kaptam a gyógyszertárban legutóbb, hogy nem nagyon akart megragadni. Végül szülőktől kértem normálisat és azzal ragasztottam le a bokám, ami már tartott is rendesen.
Már a rajtba menet éreztem, hogy talán kicsit szorosra is ragasztottam a bokámon, mert a talpélem szokás szerint kezdte kikezdeni a leukoplast. Nagy gond nem volt, de nem volt kellemes. A bokám már a bemelegítés alatt sem tűnt túl stabilnak. Tegnap megbillent edzésen és most is bizonytalannak éreztem minden lépést.
A pályának úgy indultam neki, hogy a tempó ma másodlagos, de nem szabad hibázni. Ezt nagyjából sikerült is tartani, egész sokáig, de mégsem haladtam jól. Bokámra minden eddiginél jobban kellett figyelnem, mert nagyon nem éreztem magam biztonságban a saját lábamon. A 8-as pontra behibáztam, majd a kilences mellett is elmentem. A 10-es pont ugyan egyből jött, de olyannyira nem stimmelt a kifutás, hogy előbb elbizonytalanodtam, hogy jó pontot fogtam-e, majd inkább megnéztem ki csinálta a térképet. Nem kellett csalódnom, mert Gidó nevét láttam a térképen.
Hihetetlen, de egy olyan egyszerű dolog sem stimmelt a térképen, mint egy új irtás helye. Simán lapos fehér erdőben kellett volna kifutnom a pontról, de ehelyett az oldalvölgyek tetején bucskáztam át és kerülgettem az aljnövényzetben vezető csapások mentén.
A hosszú átmenetben az útfutásos részekkel nem volt gond, de a többit igyekeztem lehető legrövidebben és legóvatosabban megoldani, majd a pontfogás is kellően lassú volt a medvehagymásban. A következő pont még rendben jött, majd a 13-as pont előtt, még a meredek tetején kiment a bokám. Éreztem, hogy nincs nagy baj, de azt is, hogy ez a helyzet nem vicces. Lesétáltam a völgybe, felmásztam a pontomhoz, majd kocogtam szép lassan a tetőn és óvatosan leereszkedtem a hegyről. A 14-es pontot még megfogtam, de már csak sétálva. Egyszerűen terepen nem bírtam haladni. Minden lépés fájt ha nem figyeltem pontosan hova teszem a lábam.
Eldöntöttem, hogy nekem ez mára elég volt és feladtam a pályát. Kisétáltam az útra és párszor próbáltam belekocogni, de nem volt hozzá kedvem. Jött Zsebe Isti, mert a 15-ös pont is arra volt, mint a cél. Megpróbáltam vele elfutni és így pihenten nem is tűnt valami gyorsnak a tempója a lefelében. Talán 100 métert se mentem vele, mert az úton lefelé se éreztem biztonságban a bokámat. Nem sokkal később Tornai Szabolccsal a fölfelét már meg mertem futni, majd sétáltam tovább a cél felé, a végén még Lajszner Attilával együtt, aki szintén dobta a pályát a lába miatt.
 
Már amikor eldöntöttem, hogy dobom a mai pályát tudtam, hogy nem csak mára lett ebből elegem. Elhatároztam, hogy addig nem megyek terepre, azaz tájfutóverenyre, míg 100%-os nem lesz a bokám. Persze ez még kérdéses a 24 órás váltó miatt és nyilván a váltó OB-t sem hagynám ki, ha kellek, de a pár napja tervezgetett tavaszi versenyekről letettem. Visszagondolva kész szenvedés volt ez a tavasz. Csak a tájfutó maraton pályáján tudtam úgy futni, hogy nem volt baja a lábamnak. Azóta mindig arra kell figyelnem, néha meg is billen és bár önmagában véve nem egetrengető nagy a hátrány amit ez okoz, ám mégis élvezhetetlenné teszi a tájfutást. Nem csak a megbicsaklások és óvatoskodások zavaróak, de még a hibák is részben azért jönnek folyamatosan, mert inkább a lábamra figyelek a térkép helyett. Egyszerűen demoralizáló úgy versenyezni, hogy egy lefelében 50%-os sebességgel megyek, majd ezt követően a küzdősebb részeken próbálom azt ellensúlyozni valahogy, persze aközben is félig a bokámra figyelve.
 
Fel kell keresnem megint egy orvost és persze erőből tornáztatni, erősíteni, nyújtani a bokám. Az se érdekel, ha ez az edzés rovására megy, mert edzeni sincs addig igazán értelme, míg a bokám ilyen vacak. Jó lenne rendesen résztávozni, hosszúkat futni és közben rendbehozni a tornával a bokámat. Ezen leszek a következő pár hétben, de lehet még inkább hónapban!

 
A kép a célban készült pár blogom által világhírnévre vágyó haver társaságában.
 
Összesen 12km, 300 szint, 90 perc.

Hozzászólások

Bota
2008. április 22. kedd - 08:50

Hai!

A 14-es pontra menet nekem is kiment a bokám, vagy 2msp-ig sántítottam is. Egyből rád gondoltam, hogy fogsz lejönni onnan a meredek oldalról! Az azért nem volt egyszerű…


Skulo
2008. április 26. szombat - 22:12

Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem már sosem lesz 100 %-os a bokád. A versenyszerű sportnak már nem csak pozitív hatásai vannak. Nekem is meghúzódott a sarkamnál valami szalag két éve, amit azóta érzek.
Szerintem az segítene a legtöbbet, ha vennél egy bringát 🙂


Hozzászólás írása