Az nem kifejezés, hogy le voltam törve a középtáv miatt, de azért a sprintet nem akartam kihagyni nézőként sem.
Fogtam a fényképezőmet és lefotóztam akit tudtam és drukkoltam ezerrel. Amennyire lehet próbáltam az egyesre segíteni a lányoknak, mert elég sokan elrontották a kapu kiválasztását és hátulról kerültek. Ez talán sikerült is néhány esetben, de minden bizonnyal nem sok múlott rajta.
Magával ragadott a versenyhangulat és tulajdonképpen jól is éreztem magamat. Persze Ádámot vártuk leginkább és nem is kellett benne csalódnunk, bár mikor úgy tűnt 1 tizeddel lesz negyedik, akkor azért nem voltam a legboldogabb.
Letörtségem ugyan megmaradt, de azért már sokkal jobb hangulatban voltam, mint tegnap és tudtam, hogy össze kell magamat szedni a másnapi váltóra. A középtáv után ugyan felajánlottam Áronnak, hogy ha mint csapatvezető úgy látja jobbnak, hogy nem engem indít a váltóban, akkor azt minden további nélkül elfogadom, de ő nem változtatott és a csapatban maradtam.
Szerencsére a többieken is láttam, hogy valamilyen szinten még bízhatnak bennem, bár nem nagyon került szóba napközben a másnapi váltó. Az eredményhirdetésen Ádámnak köszönhetően volt mit ünnepelni és fotózni is.
A sok ácsorgástól már kezdtem elfáradni, így ahol lehet leültem pihenni. Majd leszakadt a derekam és a lábam is elfáradt, ráadásul ezt a délutáni pihenéssel se nagyon sikerült kiheverni a délutáni átmozgatásig. Azért a fáradtság leginkább az előző két versenynapnak volt köszönhető.
Szundi Attilával ketten mentünk ki végül átmozgatni és nem nagyon tudtuk, hogy merre is menjünk. Végül aztán egy cigánytelep felé sikerült, ráadásul a magyar lányok is ugyanarra mentek, mint mi. Gyorsan visszafordultunk, de ekkor már észrevettek minket a roma gyerekek és rohantak mellettünk valamit kiabálva. Nem igazán zavart a dolog, de azért, ha a lányok magukban lettek volna, akkor lehet paráztak volna egy kicsit. Innen Attilával tettünk egy nagyobbacska kört egy kertvárosi részen, majd a lakótelepen futva jutottunk vissza a szállásunkra. Elég ledurrant környéken van ez a kollégium, de ezen legfeljebb a tehetősebb országok versenyzői akadhattak fenn. Érdekes volt, hogy percenként futott el keresztbe egy-egy tájfutó, vagy kisebb csoport. Ez adott egy feelinget a futásnak, bár ennek ellenére pocsékul ment. Pulzusom is magas volt, de érzésre még rosszabb volt futni és az edzés végére se lett sokkal jobb. Azért némileg javult a helyzet, de valahogy olyan érzésem volt, hogy mindjárt szívrohamot kapok. Minden bizonnyal képtelen lettem volna a mai napon 4 percen belüli ezer méter teljesítésére annyira rosszul éreztem magam.
Azt azért tudtam, hogy holnap jobban fog menni, de nem nyugtatott meg a mostani futás.
Szerencsére a lányok még ott gimnasztikáztak, így beálltunk hozzájuk és ha nem is túl intenzíven, de nyújtogattam elég hosszan.
Utána még csináltunk 8 repülőt Attilával, ami rendesen felrázott, főleg, hogy Attila repülői leginkább 100 méteres sprintre hasonlítottak, így nekem nem is mentek túl jól.
Azért összességében az átmozgatás elérte a célját, mert után jobban éreztem magamat.
Összesen 6km, 80 szint, 32 perc.