Hosszútávú OB – Lekileg összetört

2007 április 7, 20:50Címkék: , , , | 2 hozzászólás


Úgy álltam hozzá ehhez a Hosszútávú Bajnoksághoz, hogy biztos voltam benne, hogy állóképességem bőven elég lesz rá és bíztam benne, hogy más is jól fog menni.
Jól meglocsoltam a lábam, hogy ne törjön a cipő és kikocogtam a rajtba, a nagyobb fölfelékben pedig sétáltam. Gyurikával összetalálkoztunk kifelé menet és együtt mentünk fel. Nem nagyon zavart, hogy ő indul utánam, mert úgy voltam vele, hogy ha akarok valamit, akkor nem szabad, hogy utolérjen.
A rajtban megcsodáltam a lemaradt dózerutat a térképen, mielőtt elindultam volna. Már a kordonok közt jutott eszembe, hogy azért lehet jó lett volna még inni valamit a rajtban, de ez már mindegy volt.
Az egyesre úgy éreztem jól megy a futás, de sajnos hibáztam egy kicsit, majd a 2-3 rendben jött. A négyesre menet megálltam frissíteni, majd a kőmezőben kicsit túlcsúsztam a ponton és visszafelé fogtam azt. Az ötösre eléggé nem ment a felfelé, főleg a köves részeken és meg is torpantam, sőt visszafordultam a lemaradt dózerút miatt. Tudtam, hogy nem stimmel a dolog, de csak kb. fél perc után esett le, hogy a dózer kavart csak be. Mondjuk egyébként sem sokat értettem a térképből, mert más se nagyon stimmelt itt.
Úgy tűnik ennyi kavarás elég volt ahhoz, hogy Gyurika befogjon, mert már loholhattam is utána. Nem esett valami jól a tempója, de úgy voltam vele, hogy azért ha ketten együtt toljuk végig, abból még akármi lehet. Mentem is utána, de csak nem akartam utolérni. Síkon kicsit felfutottam rá, de aztán a kövesebb részeken, vagy fölfelében mindig ellépett.
A 11-es pontra menet már úgy értem, hogy tudtam vagy a térképet nézem és lemaradok Gyurikától, vagy a lábam elé figyelek és próbálok elfutni vele. Mikor mondta, hogy a lenti útvonalat választja, akkor én úgy döntöttem, hogy jobb lesz nekem még egyedül is a fenti, bár biztos voltam benne, hogy a a 12-esen össze fogunk találkozni, vagy legalábbis látjuk majd egymást. Végül sajnos nem így lett. A fenti útvonal második fele egész köves volt és én már az ösvényen se tudtam rendesen futni, sőt a bokám ekkor vagy 10x csapódott vissza. Nem oldalra, hanem előre, vagy hátra megbillenést jelentett ez és a pályán már vagy századszor fordult elő. Nem nagyon törődtem vele, mert tudtam, hogy ettől nem fogok megsérülni, de a tempómat azért eléggé visszafogta egy-egy fájdalmas lépés. A pont előtt még kicsit bizonytalankodtam is és ebből azt a következtetést vontam le, hogy lemaradtam Gyurikától. Nem így volt, mert mint utóbb kiderült ő itt kevert egy nagyot és nem sokkal később fel is dobta a pályát. Én még próbáltam kicsit üldözni, de nem nagyon ment. Egyrészt fizikailag se ment jól, másrészt a bokám kezdett eléggé használhatatlan lenni azokon a részeken ahol nem úton mentem. Plusz még hibázgattam is egész nagyokat, így volt közel 2 perces hibám is a 16-ra, de pár ennél kisebb is. A 18 pont volt az utoljára amire még rendesen hajtottam, mert a 19-es előtt a kőmezőben már végem volt, ráadásul a pontra is hibáztam. A 20-as maga volt a pokol. Egyszerűen nem tudtam futni, pedig próbáltam. Minden második lépésnél rosszul tettem le a lábam, amihez kb. annyi kellett, hogy ne sík részre lépjek. Próbáltam a kövek tetején futni és kihasználni a térképen nem jelölt utakat, de ez csak arra volt jó, hogy jól megvezessen és így végül hátulról fogtam a pontot. A 21-es pontra aztán kicsit jobb lett a helyzet, de azért közel sem úgy futottam, mintha semmi bajom nem lenne. Alapból nem fájt a bokám és ha sima földúton kellett volna menni, akkor még teljesen jól tudtam volna nyomni, de terepen már gondok voltak. A 22-esre be is lassultam kicsit, hisz elég gyakran fájt már egy-egy lépés. Már épp átbuktam a nyergen és indultam le a pont felé, amikor átfutott az agyamon, hogy Gerinek azt mondtam, hogy egy hosszútávút végig kell küzdeni, mert sosem lehet tudni mire lenne elég a teljesítményünk. Bármi megtörténhet.
Ennek fényében még én is nekirugaszkodtam és úgy voltam vele, hogy ha már csak a pontszerző hely lehet a cél, akkor is megpróbálom és elkezdtem normál versenytempót magamra erőltetni. Nem tettem meg így 100 métert amikor kiment a bokám. Először azt hitem még komoly is lehet, de 2-3 lépés után szerencsére kiderült, hogy nincs nagy baj, sőt fél perc után már minden olyan volt, mint korábban. Nem fájt a bokám, csak ha nem jól léptem.
Itt döntöttem el, hogy ezt nem szabad tovább erőltetni, mert a végén bajom lesz. Így is épp elég volt a kocogós tempóban a sok rossz lépés és hiába nem billent meg innentől egyszer sem oldalra a bokám már nem nagyon mertem futni. Utakon, ösvényeken még futottam, de még ott is gond volt, ha avar borította, vagy volt egy-két kő. Szép lassan átment a versenyem sétálásba, néha-néha belekocogásokkal.
Mondjuk nem voltam olyan jó állapotban, mint verseny előtt gondoltam, hogy leszek, de azért még bőven tudtam volna tolni, ha kell. Egyszer-egyszer meg is indultam, de már kő se kellett ahhoz, hogy nagyon rosszul essen egy-egy rosszabb lépés. Fölfelé mondjuk nem volt gond, így még azon is gondolkoztam, hogy megfutom az egyik felfelét, mikor Horváth Sanyi feltűnt mögöttem, de aztán a domb tetejére érve még azt a kocogós tempót is feladtam félig meddig. Egyszerűen nem láttam értelmét saját magam kínzásának és már rég azon agyaltam, hogy fogok-e még tudni valaha rendesen tájfutni. Az idő nagyon szép volt és tulajdonképpen jólesett a gyaloglás. A futásról ugyanez már nem volt elmondható, így nem is nagyon erőltettem, pedig éreztem, hogy ha aszfaltra léphetnék, akkor még egy 20 perces 5000 métert biztos simán lenyomnék.
Persze ilyenkor mindig be szoktam hibázni, hisz ha már nem koncentrálok, akkor még kocogva is el tudok szállni és ezt még itt is megtettem. Séta közben vettem észre, hogy még a mellbimbómat is véresre dörzsölte a bozótfelső. Gondolom amiatt, hogy megszáradt kicsit jobban dörzsölt az összeizzadt anyag.
A célba azért becsületből bekocogtam és még azon is gondolkoztam, hogy nyerni kellene egy átmenetet, hogy megmutassam, hogy nálam fittebben itt senki nem ért célba, de mivel nem volt erre alkalmas útfutás és még a befutó sem atlétikai pályán volt, így letettem róla, hogy ezzel hülyét csináljak magamból.
Enyhén szólva kiakadtam azon, hogy ennyire nem vagyok alkalmas a terepfutásra. Már Gyurika után loholva is gáz volt, de mikor igazán elfáradt a bokám akkor már szinte kocogni se tudtam terepen.
Nem tudom mi lett volna ha egészséges a bokám, de az biztos, hogy úgy is elmaradtam volna a kitűzött célomtól, mert fizikálisan se ment olyan jól, mint vártam volna és hibáztam is bőven.
A terep jobban leszív, mint hittem, ami nem is csoda, hisz egész alapozás alatt a bokámat kíméltem és nem edzettem szinte semmit útról lelépve. Mint most kiderült nem is nagyon ment volna, bár aztán kitudja. Lehet pont az erősítette volna meg.
Nem tudom mi lesz. Lassan szembesülnöm kell azzal, hogy a bokám sose jön rendbe és soha nem fogok tudni olyan felszabadultan futni terepen, mint régen. Persze ennek következtében már a korábbi tudásom se fogom tudni
megközelíteni és aligha fogok többé OB dobogóért küzdeni, mint tettem azt még akár a tavalyi évben is.
Valamilyen szinten ez a futás most jobban megviselt, mint mikor tavaly megsérültem. Akkor legalább hittem abban, hogy rendbejövök és csak azon aggódtam, hogy mikorra. Most úgy érzem, hogy vége. Innen akkor se tudok kimászni, ha éveket szánok rá.
Hiába edzettem egész télen, hiába nyomtam 30-40km-es teljesítménytúrákat, mert nem volt elég semmire és ha még keményebben nyomtam volna, akkor se lett volna elég.
Igazából azt se tudom minek írok még edzésnaplót, hisz egy kocafutó általában nem vezet edzésnaplót, főleg akkor nem ha csak vergődik.

Összesen 24km, 1000 szint, 200:00
 

Hozzászólások

TothGabi
2007. április 10. kedd - 16:51

mégiscsak szükséged lesz arra a magasított szárú stoplisra…
(Én csak egyszer versenyeztem ilyen cipőben (kölcsön kaptam egy versenyre) és soha olyan bátran nem futottam terepen, mint akkor.:)


harzol
2007. április 10. kedd - 22:22

Igen. Más is ajánlotta. Vinicz-el is erről beszélgettünk az OB-n, de azthiszem most az se segített volna, mert a magasszárú is csak oldalirányba véd.
Nyújtanom és erősítenem kell a bokámat, hogy visszanyerje a régi mozgásterjedelmét. Most elég nagy különbség van ilyen téren a két bokám között.
Persze ettől függetlenül tényleg bátrabb lettem volna az OB-n egy terminátorcipőben, de továbbra se tervezek rászokni, mert úgy érzem odalenne a mozgás szabadsága. Plusz ugye nehezebb is futni benne, de lehet előbb-utóbb tényleg rákényszerülök.
Most még igyekszem elkerülni.


Hozzászólás írása